Teljesen véletlenül láttam meg az égen az Esthajnalcsillagot. Már hajnalodott, mikor megébredtem, kinéztem az ablakon, és ott ragyogott. Ő volt az egyetlen "csillag" az égen. El is határoztam, hogy távcsövön keresztül is látnom kell!
Másnap reggel kis híján meghiúsult a terv, majdnem lekéstünk a ragyogásról. Ugyanis a Vénusz hajnali 3:15-kor kelt, mi pedig 4:20 perckor kaptunk észbe. Így ugyan már elég magasan járt a horizont felett ahhoz, hogy jól lehessen látni, de közeledett a napkelte, ami mindent "elront", elhalványodik a csillagunk.
Szerelés közben többször megtréfált minket egy felhő pamacs, ami eltakarta előlünk a Vénuszt. Lekéstük volna, jajj, de csak előbukkant. Gyorsan szereltük a távcsövet, pozícióba állítottuk, és ...
A Vénusz akkorának látszott, mint egy nagyobbacska gombostű feje. Ragyogott, a nyugati oldalán volt halvány sávja, vagyis ez után fog telni.
Egy apró szivárványt láttam. A nyugati felén vörösnek, míg a keleti oldalán kéknek, lilának láttam a körvonalát. Ez persze csak optikai csalódás, de kedves látvány volt.
Leírhatatlan érzés, hogy tudatosult bennem, amit eddig is tudtam, de saját szememmel nem tapasztaltam. Az Esthajnalcsillag egy bolygó, az első "csillag" szürkületkor, az utolsó hajnalban.
Csupán fél óránk volt megfigyelni, és már kelt is a Nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése